Húsvét nyolcadának vasárnapja

Ennek a vasárnapnak a neve a régi liturgiában „dominica in albis”, amelyet fehérvasárnapnak fordíthatunk. Ez az elnevezés arra az őskeresztény gyakorlatra megy vissza, hogy az első keresztények a keresztség felvétele után egy hétig fehér ruhában jártak. A keresztség szentségének kiszolgáltatása ugyanis húsvét vigíliáján történt, amint a felnőttek keresztelése esetében lehetőség szerint most is így történik. Plébániánkon is több felnőtt készül a keresztség szentségének felvételére. A keresztség liturgiájában mind a mai napig megvan a fehér ruha emléke, mert a vízzel való leöntést követően a csecsemőkre ráteszünk egy fehér ruhát, felnőttek esetében pedig fehér ruhába öltöztetjük őket.  Szent II. János Pál pápa ezt a vasárnapot az irgalmasság vasárnapjává nyilvánította, ugyanis Kowalska Faustina, lengyel apáca kérése az volt, hogy a húsvét utáni vasárnapot nyilvánítsák az isteni irgalmasság vasárnapjának. Ennek képi megjelenítője Jézus, akinek oldalsebéből vér és víz folyt ki, amikor a katona lándzsával döfte át oldalát. Isten irgalmassága egyben a mi megváltásunk műve.

Az első olvasmányt az Apostolok cselekedeteiből vesszük (2,42-47).
Ebben beszámolót hallhatunk a világ első keresztény közösségének életéből.
Jézust Jeruzsálemben feszítették keresztre, és itt történt a feltámadása is. Az
első keresztény közösség ebben a városban alakult ki. Három dolgot mond Szent
Lukács evangélista. Az első keresztények kitartottak az apostolok tanításának a
hallgatásában. Hetenként összegyűltek a kenyértörésre. Kitartottak az
imádságban. A püspökök, papok és diakonusok szolgálata által ma is hallgatjuk
vasárnapról vasárnapra az apostolok tanítását. Az eucharisztikus liturgia egyik
ősi neve a kenyértörés, mely arra megy vissza, hogy a szertartás során, melyre
mi legtöbbször a szentmise kifejezést használjuk, a miséző pap megtöri a
kenyeret (ostyát, mely nálunk kovásztalan kenyér, másoknál kovászos). Ennek
gyakorlati oka volt, mert az egy kenyeret részekre kellett vágni, hogy a hívek
megáldozhassanak. A kenyértörés szertartása ma is megvan a misében. Figyelemre
méltó, hogy a kenyértörést, tehát a szentmisét házaknál, tehát nem szent helyen
(nem templomban), végeztek. A jeruzsálemi (zsidó) templomban ezt nem is
végezhették volna, annak ellenére, hogy az első keresztények még látogatták ezt
a templomot. Minden esetre az első keresztény közösségek domus ecclesiae-t,
házaknál lévő közösséget alkottak. Ha Rómára gondolunk, akkor ott a háznak egy
nagyobb termében gyűltek össze a keresztények. A ma is fennálló templom
némelyike nevében is viseli a házhoz kapcsolódó személy nevét. Az Apostolok
cselekedeteiben most említett három dolog ma is összetartja a hívő népet.

A második olvasmányt Szent Péter első leveléből (1,3-9)
vesszük. Ebben a szövegben találkozunk egy őskeresztény himnusszal, melynek
rokona a Tituszhoz írott levélben van (3,4-8). A Péter levél első része a
biblikusok véleménye szerint az őskeresztény húsvéti liturgiára megy vissza,
ezért olvassuk ezt a szöveget mai vasárnap. A himnusz magasztalja a mennyei
Atyát, Jézust az ő Fiát, akinek feltámadása által ő új életre hívott meg
bennünket. Majd kifejezésre kerül az örök üdvösség reménye is. Továbbá szóba
kerül a megpróbáltatás, a kísértés is, melyen át kell mennünk, mielőtt az
üdvösségre jutunk. Azt hiszem, hogy a koronavírus és egyéb események által most
is a megpróbáltatás ideje van.

Az evangéliumot Szent János könyvéből vesszük (20,19-31). Az
esemény még a hét első napján, azaz vasárnap (húsvét vasárnapján) történik,
amikor Jézus zárt ajtók mögött megjelenik tanítványainak. Kettőt is mond
mindez. Tudtunkra adja, hogy Jézus már nem ennek a világrendnek a lakója, mert
nincsen térhez és időhöz kötve. Ugyanakkor az evangélium azt is tanúsítani
akarja, hogy Jézus test szerint támadt fel, ezért akarja megmutatni sebeit az
apostoloknak és főként a következő megjelenés alkalmával Tamásnak. A húsvéti
gyertya is, mely pünkösdig ott ég az oltár mellett, fényével a feltámadottat
idézi meg. A fehér viasz és a láng a másvilágnak a szimbóluma, az öt tömjénszem,
mely a gyertyát díszíti Jézus öt szent sebének emlékét őrzi. Egy nagyon
lényeges dogmatikai része is van ennek a történetnek, ugyanis az evangélium
tanúsága szerint megtörtént a hatalomátadás az apostolok javára: „Amint engem
küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Jézus rájuk lehel: „Vegyétek a
Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek
megtartjátok, az bűnben marad.” Az ószövetségi ember hite szerint a bűnöket
csak Isten bocsáthatja meg. Ezért volt döbbenetes a kortársak számára, amikor
Jézus bűnbocsátó hatalmat tulajdonított magának. Most ennek a hatalomnak az
átadása is megtörténik. A történelem folyamán az Anyaszentegyház különböző
formában gyakorolta ezt a hatalmat. Olyan időszak is volt, amikor a nyilvános
bűnösöket nem engedték be a templomba, hanem a templom előcsarnokában kérniük
kellett a templomba jövők imáját, és csak súlyos vezeklés után válhattak ismét
a keresztény közösség szentségekhez járuló tagjaivá. Ennek emléke a búcsúk
gyakorlata.

A Tamás-jelenet a húsvét utáni nyolcadik napra vezet bennünket. Azért is olvassuk ezt a történetet a mai napon, mert ma van a húsvét utáni nyolcadik nap. Tamás, akiről végül nem mondja az írás, hogy érintette volna Jézus oldalsebét, azt mondja „Én, Uram, én, Istenem!” Ez több mint, ami tapasztalhatott volna, ha Jézus oldalsebébe bedugta volna a kezét. Ugyanis ekkor egy érzéki tapasztalatra tett volna szert. A hit azonban több mint, amit az ember szeme láthat vagy bármelyik érzékszervével tapasztalhat. Hozzátehetjük a tudomány is több ennél, annak ellenére, hogy a tapasztalatból indul ki. A tudomány esetében is szükség van a következtetésre képes emberi értelemre. A hit esetében is szükség van az érzékelésen túl más lelki képességek használatára is. A hatalommal rendelkező apostoloknak is lecke volt ez, mert hitet kellett ébreszteni azokban, akik Jézus életének már nem voltak közvetlen szemlélői. Boldogok, akik hisznek, boldogok vagyunk, mert az apostolok tanúságtétele nyomán hihetünk Jézusban.

+Varga Lajos
segédpüspök, plébános