Egy szülő gondolatai a hitoktatásról

Mindig vallásos embernek tartottam magam. Bár egy időben ezt inkább erkölcsi alapelvként éltem meg, úgy fogalmaztam, hogy megvan a magamhoz való meggyőződésem, mégsem volt az a belső igény bennem, hogy a vallás a maga szokásaival, hagyományaival együtt számomra egy igazi „vállalás” legyen. Tehát nem vagyok „szentfazék”-típus, még ha a Gondviselésbe vetett erős hittel és ma már ezt felvállalva és kimutatva élek.

A gyermekeimet örömmel írattam már az óvodában hittanra. Mindig úgy voltam vele, hogy ott csak és kizárólag jót tanulhatnak, úgy és olyan emberektől, akiknek ez szakmájuk vagy hivatásuk. Ezért az iskolai hittan sem lehetett kérdés, amit az alsóbb osztályokban külön szerethetővé tett a hitoktatók végtelenül türelmes, sokszor „tyúkanyós” természete, akiktől a gyerekek rengeteg szeretetet és elfogadást kaptak, tapasztaltak meg.

Persze a gyerekek nőnek. A gondjaik, a gondolataik hangsúlyai változnak, a kötődésük és a leköthetőségük szintén. Kellően veszélyes életkorban vannak, tele kétségekkel és kérdésekkel és ezért sem mindegy az, hogy van-e a közelükben valaki, aki akár szeretetével, akár tisztaságával, akár egyszerű és követhető zsinórmértékkel segítséget nyújt a számukra.
A nagyobbak, a 13-14 évesek erkölcsi oktatása – számomra inkább hitoktatása – nagyon fontos. Ennek az életkornak a legfontosabb kérdéseit és eseményeit az átlag-gyerek legutolsóként a szüleinek mondja el, ha megteszi ezt egyáltalán; többségében mi is pont így voltunk ezzel. Ebben a helyzetben pedig külön ajándék lehet egy szerethető hittantanár, egy kedves pap vagy bárki, aki a körülöttünk lévő zűrzavarban és a gyerekeink lelkében tiszta és világos, érthető üzenetekkel időnként rendet tesz.

Azt mindenki tudomásul veszi, hogy matekot tanulni kell, mert ugye ha az ember felnő, arra bizony szüksége lesz. Elfogadjuk, hogy a kémia alapjait is be kell magolni, mert – bár kisebb számban lesz belőlük orvos, vegyész, gyógyszerész – az a tudomány is szükséges. Meg is kell alapozni, hiszen akkor építeni sincs mire.
Miért nem fogadjuk ugyanígy el azt, hogy a gyerekek lelkét is gondozni kell?
Ha baj van, ha a gyerkőc rosszul tanul, esetleg agresszív vagy éppen visszahúzódó lesz, netán a többiek céltáblájává válik, rögtön rohanunk és pszichológust, de azonnal ide…
Akkor miért nem örülünk, hogy ott van az orrunk előtt a hitoktató, aki még a baj előtt a gyerek lelkét, értékrendszerét, világos erkölcsre épülő lelki bázisát segíthet megteremteni? A „lélekgyógyász” pszichológus bármi pénzt is megér, de a lélek segítője, ápolója a lelkipásztor nem?
És vajon miért háborodunk fel, ha a hitoktató pontosan úgy üzemel, mint a többi tanár: az alapokat várja el ahhoz, hogy azokra stabil falakat, maradandó eredményeket építhessen? Biztosan rendben van az, hogy az alsó tagozaton elsőáldozáskor évfolyamonként 30-40 gyerek ünnepel, aztán néhány év múlva ezek többsége vagy szüleik rossz néven veszik, ha a hitoktató felmérőt irat, tízparancsolatot kikérdez, netán bármi vallási alapot, gyakorlatot vár el?

A 13-14 éves fiatalok számára egy-egy igazi egyéniséggel való találkozás, egy őket megragadó különleges gondolat, egy jókor elhangzó élet-eszencia olyan sorsformáló erejű lehet, ami egész életükre hatással van. Ezekkel a gyerekekkel tartalmas és nagyon eredményes szellemi-lelki fejlesztő munkát lehet folytatni, feltéve, ha mi szülők is hagyjuk. És persze ha az említett alapokat illetően van mire.
Nem vagyok annak a híve, hogy bárkit akarata ellenére a templomba vagy a vallásosságba bele kellene szorítani. De akinek az életébe belefér a szeretet, a tisztelet, a másokra odafigyelés, az önzetlenség, a segítőkészség – különösen azoknál, akik a gyerekeiket elindították egy erkölcsi úton, akiknél még fontos volt, hogy az alsós kisgyermekük az egyházat, annak tanítását megismerje – azt gondolom, hogy engedjük, adjuk oda a gyerekeinket bátran egy hitoktatónak, egy-egy lelkipásztornak némi szerető nevelésre.
Fogadjuk el és fogadtassuk el a gyerekeinkkel is, hogy a lélek megismerése és gondozása az élet szempontjából és hosszú távon legalább olyan fontos (sőt fontosabb) és bőségesen megtérülő tudomány lesz.
A mai értéktelen és zűrzavaros, a szabadságot szabadosságként értelmező hozzáállással, közönségességgel, kékbálnákkal és havonta változó szintetikus drogokkal teletűzdelt világunkban a túlélés záloga csak egy megfelelő kapaszkodó, egy érthető és egyértelmű világnézeti rendszer, egy fontossági mérce lehet. Egy jól bevált mérték, egy évszázadok óta kitapasztalt útjelző. Mondjuk Jézus…
Higgyük el, hogy az alapok követelése csak a gyermekünk érdekeit szolgálja.
Engedjük és kérjük a gyerekek vallásos oktatását, attól csak az érzései lesznek számára is tisztábbak, kezelhetőbbek; a céljai világosabbak, élete irányai követhetőbbek.
Engedjük és köszönjük meg … „csak” a lelke lesz erősebb.
Megéri.