FERENC PÁPA ÜZENETE A HIVATÁSOK 57. VILÁGNAPJÁRA (2020. május 3.)

Kedves testvérek, tavaly augusztus 4-én, a szent ars-i plébános halálának 160. évfordulóján levelet intéztem a papokhoz, akik Isten népének szolgálatában életüket nap mint nap az Úrnak adják. Ebből az alkalomból négy kulcsszót választottam – fájdalom, hála, bátorság és dicsőítés –, hogy köszönetet mondjak a papoknak és támogassam szolgálatukat.

Úgy vélem, hogy ma, a megszentelt hivatások 57. világnapján, ezeket a szavakat újra felidézhetjük és Isten egész népéhez intézhetjük abból az evangéliumi szakaszból kiindulva, amely Jézusnak és Péternek egy viharos éjszaka során a Tibériás taván átélt különleges tapasztalatát mondja el (vö. Mt 14,22–33).

A tömeg körében lelkesedést kiváltó kenyérszaporítás után
Jézus megparancsolta övéinek, hogy szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó
partra, miközben ő elbocsátja a népet. A tavon való utazás képe életünk
utazására emlékeztet: életünk hajója lassan halad, mindig úton van, keresve a boldog
kikötőt; készen a veszélyek leküzdésére és a tenger nyújtotta lehetőségek
megragadására, de közben arra vágyunk, hogy a kormányos egy mozdulattal végre a
megfelelő irányba fordítsa. Az is előfordulhat időnként, hogy a hajó eltéved,
hamis illúziók elvakítják, és így nem követi a biztonságos kikötőbe vezető világítótorony
fényét, máskor a hajó a nehézségek, kétségek és félelmek okozta ellenszélnek van
kitéve.

Ugyanez a helyzet a tanítványok szívében is. Miután
meghívást kaptak a názáreti Mester követésére, el kellett dönteniük, hogy átkelnek
a túlpartra; bátran dönteniük kellett arról, hogy saját biztonságukat feladják
és követik az Urat. Ez nem egy békés vállalkozás: beköszönt az éjszaka,
szembeszél fúj, a hajót összevissza dobálják a hullámok, a tehetetlenség és a meghívás
nagysága okozta félelem azzal fenyeget, hogy legyűri őket.

Az evangélium azonban azt is elmondja nekünk, hogy e nehéz
utazás kalandjában nem vagyunk egyedül. Mintha az éjszaka közepén valamiképp derengene
a hajnali fény, az Úr lépked a felkavart vízen a tanítványok felé. Arra hívja
Pétert, hogy a hullámokon át induljon el feléje, és megmenti, amikor látja,
hogy süllyed. Végül beszáll a hajóba és elnémítja a szelet.

A hívás első szava a
hála. A helyes irány megtartásának feladata nem csak a mi erőnkre van
bízva, és nem függ kizárólag az általunk választott utaktól sem. Önmagunk és
életterveink megvalósulása nem egy matematikai levezetés eredményeként születik
abból, amit magunkba zárkózva eldöntöttünk, hanem sokkal inkább egy felülről
jövő hívásra adott válasz. Az Úr ugyanis megmutatja nekünk, hogy melyik part
felé kell tartanunk, és bátorságot ad ahhoz, hogy hajóra szálljunk; miközben
hív minket, ő már maga lesz a kormányos, hogy kísérjen minket, megmutassa az
irányt, megakadályozza, hogy a bizonytalankodás zátonyára fussunk, és akár arra
is alkalmassá tesz minket, hogy járni tudjunk a hullámzó vízen.

Minden hivatás ebből a szeretetteljes pillantásból
származik, amellyel az Úr ránk talál, talán éppen akkor, amikor hajónkat a
vihar sújtja. Nem „annyira a mi döntésünk, sokkal inkább az Úr ingyenes meghívására
adott válasz” (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.). Ezért fel tudjuk fedezni
és át tudjuk ölelni az ő hívását, ha szívünk hálásan megnyílik és képes lesz
felismerni Isten lépéseit az életünkben.

Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus közeledik a víz színén,
először azt gondolják, hogy kísértet, és megijednek. Jézus viszont azonnal
megnyugtatja őket olyan szavakkal, amelyeknek életünket és hivatásbeli utunkat
mindig kísérniük kell: „Bátorság, én vagyok; ne féljetek!” (Mt 14,27). Ez a
második szó, amelyet rátok akarok bízni: a bátorság.

Vannak kísértetek, amelyek megrettentik a szívünket és
gyakran egészen megakadályoznak abban, hogy elinduljunk, növekedjünk és
kövessük azt az utat, amelyet az Úr mutatott nekünk. Amikor arra kapunk
meghívást, hogy elhagyjuk a biztonságos szárazföldet és vállaljunk egy életállapotot
– a házasságot, a felszentelt papságot, a megszentelt életet –, akkor az első
reakció gyakran „a hitetlenség kísértetének” formájában jelentkezik: nem
lehetséges, hogy ez az én hivatásom; valóban ez a helyes út? Miért éppen tőlem
kéri ezt az Úr?

És apránként növekednek bennünk ezek a megfontolások,
indoklások és számítások, amelyek elrabolják a lendületünket, összezavarnak és
megbénultan hátrahagynak a kiindulási ponton: úgy gondoljuk, hogy bakot
lőttünk, hogy nem nőttünk fel hozzá vagy egyszerűen csak szellemet láttunk,
amit el kell űzni.

Az Úr tudja, hogy egy ilyen alapvető életdöntés – mint
például a házasság vagy különleges elköteleződés az Úr szolgálatában – bátorságot kíván. Ismeri a kérdéseket, a
kételyeket és a nehézségeket, amelyek szívünk hajóját megbillentik és ezért
megnyugtat minket: „Ne félj, veled vagyok!”. A hit az ő jelenlétében, abban, hogy
hozzánk lép és kísér minket, még akkor is, ha a vihar felkorbácsolja a tengert,
meg tud szabadítani minket a lustaságtól (akédia), amelyet egyszer „édes
szomorúságnak” neveztem (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.), vagyis a belső elbátortalanodástól,
amely megbénít minket és nem engedi, hogy megízleljük a hivatás szépségét.

A papoknak írt levélben fájdalomról is beszélek. De itt
szeretném másként fordítani ezt a szót, és inkább erőfeszítésnek nevezni. Minden hivatás elkötelezettséget igényel.
Az Úr meghív minket, mert Péterhez hasonlóan alkalmassá akar tenni arra, hogy
„a vízen járjunk”, vagyis hogy az evangélium szolgálatában napról napra konkrét
módon – ahogyan Ő mutatja meg nekünk – vegyük kézbe életünket, különös
tekintettel a laikusok, papok vagy a megszentelt életet élők hivatásainak
különféle formáiban. Ugyanakkor hasonlóvá válunk az apostolokhoz: van bennünk
vágy és lendület, de ugyanígy vannak gyengeségeink és félelmeink is.

Ha hagyjuk, hogy elborítson az a gondolat, hogy milyen
felelősség vár ránk – akár a házas életben, akár a papi szolgálatban – vagy
milyen akadályok bukkanhatnak fel, akkor hamar levesszük a szemünket Jézusról, ez
pedig azzal fenyeget, hogy elmerülünk, mint Péter. De a hit még a gyengeségünkben
és a szegénységünkben is lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a
feltámadt Úrral, és még a viharokat is legyőzzük. Ő kezét nyújtja nekünk,
amikor a fáradtság vagy a félelem miatt az elsüllyedés fenyeget, és megadja a szükséges
lendületet ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg hivatásunkat.

Amikor Jézus beszáll a hajónkba, a szél végül elül és a
hullámok elcsitulnak. Ez egy szép és találó kép arra, amit az Úr életünkben és
a történelem zavaros időszakaiban – különösen akkor, amikor viharba kerülünk –
végbevisz: parancsol a kedvezőtlen szeleknek, hogy csendesedjenek el, és a
gonosz, a félelem, a lemondás erőinek nem lesz hatalmuk többé felettünk.

Abban a különleges hivatásban, amelyben élnünk kell, ezek a
szelek teljesen kimeríthetnek minket. Azokra gondolok most, akik fontos
feladatokat vállalnak a civil társadalomban, a házastársakra, akiket nem véletlenül
szeretek „bátraknak” nevezni és különösen is azokra, akik a megszentelt életet
és a papságot vállalják. Ismerem nehézségeiteket, a magányotokat, amely néha elnehezíti
a szívet, a megszokás veszélyét, amely fokozatosan eloltja a meghívás lángoló
tűzét, a bizonytalanság terheit és korunk kétségekkel teli helyzetét, a jövő
iránti aggodalmat. Bátorság, ne féljetek! Jézus a mi oldalunkon áll. Amikor
felismerjük őt életünk egyetlen uraként, kinyújtja a kezét és megragad minket,
hogy megmentsen.

És ekkor életünk megnyílik a dicsőítésre, még a hullámok közepette is. Ez a hivatás utolsó
szava, és egyúttal meghívás is Szűz Mária belső magatartásának kialakítására: ő
hálás volt a pillantásért, amellyel Isten reátekintett, megajándékozva őt a hittel
a félelmek és a zavarok közepette, bátorsággal átölelte a kapott meghívást, és így
életét az Úr örök dicséretévé tette.

Kedves testvérek, azt szeretném, hogy az Egyház – különösen ezen
a Világnapon, de közösségeink napi lelkipásztori tevékenységében is – ezen az
úton járjon a hivatások szolgálatában és ehhez nyerje meg minden hívő szívét. Hiszen
mindenki hálásan felfedezheti az Úr hívását, valamint a bátorságot ahhoz, hogy
igent mondjon és a Jézusba vetett hitben legyőzze a terheket, végül pedig az
egész életét Isten, a testvérek, valamint az egész világ számára dicséretté formálja.
Ebben legyen kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűz Mária.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. március 8-án, Nagyböjt 2. vasárnapján

Ferenc